Szalvétáink az alábbi kiszerelési formákban
rendelhetőek:
▪ készülhetnek 1, 2, 3 réteggel
▪ 100% cell, fehér, színes, és mintás
alapanyagból
▪ többféle lapmérettel
▪ hajtás nélkül, vagy számtalan változatban
hajtva
Részletes információért tekintse meg árlistánkat.
Termékünk minimális rendelési mennyisége 1 raklap.
Letölthető árlista
Története:
A szalvétának immár komoly, évszázados története van, a kezdetek pedig egészen Mátyás király koráig, vagyis a 15. század közepéig nyúlnak vissza. Magyarországon a középkorban még a legtöbb ember az ujjait használta evőeszköz helyett és, vagy szolgája, vagy a saját haját, szakállát vette igénybe szalvéta gyanánt. Mátyás udvarában az egyes fogások végén az étekfogók tálakban illatos vizet hordtak körül és ebben mosták le ujjaikat.
Persze az akkori szalvéta, amelyet már nyugodtan nevezhetünk a most is használatos nyomdaipari termék ősének, még egészen másmilyen volt. Az 1450-es években ugyanis még vászonból szőtt szalvétát használtak. Európában, korábban (a főúri palotákban és a királyi udvarokban egyaránt) mindenki a dúsan megrakott asztalt takaró, földig leérő abroszba törülte a kezét és a száját. Mivel pedig eleink akkortájt még kézzel ettek, a szolgáknak minden fogás után új abroszt kellett hozniuk. Így aztán a lakoma meglehetősen elhúzódott, a két fogás feltálalása közti időt beszélgetéssel töltötték ki a résztvevők.
Ilyen előzmények után született meg a szalvéta. Nem szabad elfelejteni: a reneszánsz ember számára a testi és a szellemi táplálkozás egyaránt fontos volt. Ez pedig azt is jelentette, hogy ügyeltek a részletekre, ez alól a szalvéták díszítése sem volt kivétel. Persze akkortájt a szalvéták még textíliából készültek, főleg damasztból, amelyre vagy szitanyomással nyomtatott, vagy kézzel hímzett ábrák kerültek. A szitanyomáshoz használatos merítő szitát kezdetben növényi háncsból, rostnövények fonalaiból, ritka szövésű textíliából készítették. Később merítővel is ellátott, fémhuzalokból összeállított szerkezetet használtak erre a célra. A fémhuzalok anyaga réz, bronz, esetleg foszforbronz volt.
A textilszalvétát abban az időben a gyerekek nyakába akasztották, a felnőttek pedig a térdükre helyezték. Amikor aztán először Angliában, majd röviddel később Spanyolországban és Hollandiában is divatba jött a széles, kikeményített, fodros, kerek gallér, akkor a felnőttek is a nyakuk köré gyűrték a szalvétát. Az 1500 körül Spanyolországban megjelent illemkódex foglalkozott először a szalvétával. Ahogy írja, „művelt ember csöppet sem törli belé az orrát”.
A terítéket később (a XVII. században) a franciák vezették be, ami hét darabból állt: tányér, kés, villa, kanál, szalvéta, pohár és fogvájó.
Mindez a vászonból készült asztali szalvéta története. A papírszalvéta jóval később, a 19. század végén született meg, mikor is a papírgyárak már viszonylag olcsón elő tudták állítani az alapanyagául szolgáló, megfelelő minőségű papírt. „Révai nagy lexikona” szerint 1893-ban már nem ritkák a „papirosszalvéták”, amelyek kezdetben egyszínűek (többnyire fehérek) voltak. Aztán amikor a nyomdaiparban általánossá vált a színes képek előállítására is alkalmas hengeres gyorssajtó használata, a papírszalvéták is színesek lettek. Ez a technológiai korszerűsödés tette lehetővé, hogy étkezés után kezünket és szájunkat díszesebb vagy kevésbé díszes, de puha papírból készített szalvétával törüljük meg.